4

Lélektárs, ikerlélek, duálpár 2. rész

Duálpárok : A Tökéletes illeszkedés törvénye

( Tarr Bence László )

- Dual Pairs – The Law of Perfect Match -

Minden ember a lelke mélyén arról álmodik, hogy megtalálja élete tökéletes párját, akire minden tekintetben rábízhatja életét, sorsát, végzetét. A meseirodalom telis-tele van az ilyen tökéletes tündérpárok történeteivel, akik megannyi próbatétel árán el is nyerik egymás szerelmét. Érdemes ezekből a mesékből tanulni. Látni és felismerni, hogy a szerelmes párok nagyon komoly megpróbáltatások, és komoly belső változás árán válhatnak egymás tökéletes kiegészítőivé. Senki sem kapja készen a tökéletességet, azért küzdeni, harcolni, tenni kell. A szerelemben is.

Minden madár társat választ…

Mindenki tudja, hogy az ember, társas lény. Ha nem éri gyermekkorban valami káros torzító hatás, akkor ösztönösen vonzódik a többi ember társaságához, később pedig az emberek egy bizonyos csoportjához. Ez a természetes vonzódás egyre fokozottabb erővel, és egyre koncentráltabban gyűrűzik be, mígnem egészen fókuszált módon egyetlen emberre vetül. A „párunkra”, arra az egyetlen emberre, akit a Föld hat és fél milliárd embere közül magunknak társnak választunk. Kicsit messzebbről nézve ezt a folyamatot, hihetetlen és szinte irracionális ez a folyamat. Hogyan lehetséges, hogy ennyi, de ennyi ember közül jószerével mindenki megtalálja a lelki társát, akivel megoszthatja életét?

Tudjuk, hogy az Antarktisz jeges, sötét hidegében a Császárpingvinek százezrével bújnak össze, hogy meg ne fagyjanak, a halászatból visszatérő párok mégis megtalálják egymást a hihetetlen hangzavar, nyüzsgés és tömeg ellenére. Az etológusok azt vallják, ez a minden egyedre külön-külön jellemző egyedi hang alapján történik. Valóban így lenne? És ha igen, mi az a teljesen bizonyos jel, ami alapján mi emberek ismerjük fel valódi párunkat ebben a hihetetlen emberi kirakodóvásárban?

Lélektársak és duáljaik

A spirituális irodalom egyik ókori gyöngyszemében, Platón Lakoma című dialógusában olvashatjuk azt a mítoszt, hogy az emberek a teremtés küszöbén még gömbszerűek voltak, két fejjel és négy karral. Erejük hatalmas és osztatlan volt, bölcsességük és lelki harmóniájuk az istenekéhez hasonló. Ettől a hatalomtól félve, Zeusz a főisten egy villámmal kettéhasította az embert, így az két fél-emberre szakadt, akik az eredeti ember fele természetét örökölték. Innentől született meg az emberek új fajában a vágyódás, a keresés belső kényszere: hogy mindenki érzi, lénye nem teljes. A kiegészülés, a teljesség iránti vágy hajt bennünket a párkeresésben. Mert emlékezünk, milyen egyé vált harmóniában élni egy másik felünkkel, aki mi magunk vagyunk. A „duálok” (vagy diádok) azok a lélekpárok, akik valóban egymás tökéletes felei, akik valaha „egy test - egy lélek” voltak, most azonban kettéhasítva két testben járják a világot, egymást keresve.

A mítosz szerint Zeusz megbánta tettét, és hogy segítse a meghasadt ember újraegyesülését, megajándékozta az emberiséget a nemiséggel. Így a meghasadt párok jobban felismerhetik elszakadt részüket, a nemi szervek segítségével pedig újra egyesülhetnek, még ha ez az egyé válás csak ideiglenes és átmeneti lehet. Ezt jó tudni: hogy a nemi vágy, az erotikus vonzalom egy másik nem iránt, ugyanúgy a lelki vágyódás egyik fajtája. Lelki értelemben minden vágy és vonzerő a tökéletesség, a teljesség keresésének egyik formája.

Úttalan utakon

Amikor valaki a párját keresi, valójában tökéletes lelki társát, a duálját szeretné megtalálni. Akivel élete révbe ér. Ha a mesék útmutatóira gondolunk, azt találjuk, hogy ehhez nyakunkba kell venni a világot, útnak kell indulni. Minden embernek át kell kelnie az Óperenciás tengeren, önmaga belső világának hét határán, hogy szívébe zárva az örökéletű tündérországban ráleljen szíve szerelmére. Ez a képes beszéd azt meséli el, hogy a keresés egyszerre kívül és belül, lelkünk dimenzióiban is zajlik. A legritkább esetben fordul csak elő, hogy duálpárunk szobánk ajtajának küszöbén üldögél. Vagy legalább is ahhoz, hogy a szomszéd lányban, gyermekkori játszótársunkban felismerhessük őt, nagy utat kell bejárni.

Az emberek ma félnek attól, hogy az első szerelmükkel alapítsanak családot, vagy kezdjenek közös életet. Ott a hamis bizonytalanság, hogy „mi van ha…” Ha van jobb, okosabb, szebb, gazdagabb? Csak kevesen tudják utazásuk előtt, hogy a jóság, okosság, szépség, gazdagság belülről születik, a közös gondoskodás, egymással törődés gyümölcseként. Ma sokan ezt kívülről, készen szeretnék kapni. Megvásárolni szeretnék - ha lehet; szépséggel, okossággal, vagy azzal amijük éppen van. Csakhogy bármit is kapjon vagy szerezzen az ember kívülről, az mindig félkész és tökéletlen lesz. Tökéletlen lesz az első, a második, a harmadik, a huszonharmadik párkapcsolatunk is. Kezdetben. Mert duálpárokat készen kapni nem lehet. Sokan csak akkor ismerik fel ezt, amikor már nagyon sok utat bejártak, amikor nagyon sok párkapcsolatban csalódtak, amikor már nagyon megszenvedték a valódi társ hiányát. Ilyenkor talál vissza oly sok kereső lélek legelső igaz szerelméhez, akiben mindig is minden megvolt ahhoz, hogy egymás tökéletes társai legyenek. Ha dolgoznak a kapcsolatukon, magukon és ezáltal egymáson is.

Duálpár vagy lelki társ?

Honnan tudhatom, hogy „párom”, élettársam, férjem, feleségem, barátom, barátném duálpárom-e? Nem az elnevezés, és mégcsak nem is az együttélési forma határozza ezt meg. Hanem a belső bizonyosság érzése. Hogy tudom. Azt érzem és élem meg vele, hogy nem kell más. Hogy eltűnt a hiány. Nem szenvedek semmilyen külső körülménytől, mert a legfontosabb megvan számomra, ami embernek megadatható: egy másik ember szíve és lelke, élete és kegyelme. Ha azt érzem, hogy mindenemben osztozom és feltétel nélkül osztozhatom a másik felemmel: örömömben, bánatomban, felismeréseimben, fel-nem ismeréseimben, és csak elfogadást, szeretetet és megértést kapok, mert nincs nézet-eltérés, kioktatás, és leckéztetés, akkor tudom, hogy lelkem a másik tenyerén pihen.

Ez az állapot persze az út vége, a beteljesült emberi kapcsolatok leírása. Az út idáig nagyon sok buktatón és girbegurba útvesztőn át vezet. Amikor két lélek egymásban társra lel, egymást választják, akkor a tökéletesedés vágyát választják. A kiegészülés,és kiteljesedés ígéretét adják egymásnak. Azt a fogadalmat, hogy egymást segítve, művelve, alakítva, boldoggá teszik egymást. Ez az ígéret pedig súlyos következményekkel jár. Mert egymást ápolni és terelgetni kell, javítani és jobbá tenni, a közös felismerések útján. És ebben a közös munkában kezdetben sok lehet a súrlódás, a fúrás-faragás. Hiszen a kiálló, szúró-bántó, sértő részeket tompítani, csiszolni kell. Mint amikor egy kőfaragó mester a durva sziklatömbből szobrot kezd faragni, az első metszéseket egy ütvefúróval teszi. Csak amikor már a szobor alakjai kibontakoznak akkor tér át finomabb szerszámok használatára, és csak amikor a szobor már szinte kész, akkor jön a csiszolópapír majd a puha bársony a felfényesítéshez.

Csak azt bántjuk igazán, akit szeretünk. Aki fontos nekünk. A legtöbb ember, mégis elmenekül az első fúrások láttán. Mert hite meginog. Hogy nem lehet duálom az, aki velem ily módon bánik. Pedig gyakran így esnek meg a legelső szárnycsapások, ahol a lélek angyalszárnyai végre kibomolhatnak az anyag durva fogságából. Persze a súrlódás mértéke minden pár esetében más és más. Nem szükségszerű, hogy a duálpárok keményen bánjanak egymással, bár általában kezdetben így van ez.

Egy vagy több?

Mindenkit izgat a kérdés, hogy a világon valóban csak egyetlen ember lehet tökéletes párom, duálom? Ha a platóni mítoszhoz fordulunk válaszért, ott azt találjuk, hogy az emberek közötti különbözőség a meghasadt természetből fakad. Azaz a széthasított, tökéletlen emberi állapotból fakad, hogy nem illeszkedik minden ember jól a másikhoz. Eredeti természetünk szerint minden ember tökéletes párja lehet bármelyik másik embernek. Ebből az is következik, hogy elvben minden emberpárból válhat tökéletes duálpár is, ha van elegendő idejük és kitartásuk egymás képéhez illeszkedő formára faragni a másikat. Egyes ókori népeknél, mint mondjuk a spártaiaknál a férfiak és a nők nem maguk választották egymást, hanem a vének osztották ki őket egymásnak. Ez sok természeti népnél, vagy archaikus társadalomban a mai napig így van. Azaz az így egymást társul kapó lelkeknek pont az a feladatuk, hogy megtanuljanak jó férjei és feleségei lenni egymásnak, hogy megtanulják hogyan tegyék boldoggá kapcsolatukat, másik felüket, hogyan válhatnak egymás duáljaivá.

A mi társadalmunkban, gyakorlatban persze nem véletlenszerűen választunk, és nem is kapjuk magunk mellé készen rendelten azokat a lelki társakat, akikkel a tökéletes lelki harmónia megvalósításán dolgozunk majd. Mi választunk. Belátásunk szerint a lehető legjobban. Ha figyeljük a lelkünk mélyén zajló folyamatokat, felismerhetjük mit jelez szívünk nekünk. Lehet-e Ő? Talán? Ennyi bizonyosság éppen elég.

Forrás: www.tarrdaniel.com

Kapcsolódó bejegyzések ebben a témában:

.