0

7 - Hogyan érhetjük el, hogy környezetünk hozzánk alkalmazkodjék?

Szepes Mária:A mindennapi élet mágiája

7.

Hogyan érhetjük el, hogy környezetünk hozzánk alkalmazkodjék?

A világ kölcsönviszonylatokon épül. Aki kapni akar, annak először adnia kell. Ezt az igazságot Lao-ce így fejezte ki a császárhoz írott levelében :

"Ahol az ember aratni akar, ott először vetni kell, és ahol az ember aratott, ott ismét vetni. "

Ugyanez az elv érvényesül minden emberi vonatkozásban. Aki barátokat kíván szerezni, annak először jó baráttá kell lennie. Aki azt óhajtja, hogy szeressék, annak szeretnie kell. Aki szívességeket, áldozatokat, segítséget, jóakaratot vár el, az először önmagában termelje ki e cselekvő erényeket. Aki bizalmat szeretne kelteni, az tanuljon meg bizalmat adni még ott is, ahol a karakternek, akit bizalmával megajándékoz, éppen a megbízhatatlanság a jellembetegsége s buktatója. Sokszor éppen ez a bizalom az a kinyújtott kéz, amely az önleértékelés és jellemgyöngeség ingoványában fuldoklót szilárd talajra segíti, új önbizalomhoz juttatja. Itt persze nem arról van szó, hogy hiszékenyek legyünk, és a tényeket elködösítsük önmagunk előtt, hanem a bizalom és becsülés gyógyfluidumának felkínálásáról ott, ahol valaki éppen ennek hiányában szenved.

Ezek után nyilvánvaló, hogy környezetünk csak úgy fog hozzánk alkalmazkodni, ha először mi alkalmazkodunk hozzá. Az alkalmazkodó embert kedvelik. Akit kedvelnek, annak kedvezni igyekeznek. Tapintata, figyelmessége, részvevő érdeklődése ugyanezek az erények megsokszorozott visszhangját idézik.

Ellenséggel szemben mindenki zárkózik, védekezik. Előzékeny, megértő barát előtt az emberek fokról fokra feladják barikádjaikat, és bebocsátják legbensőbb ügyeikbe.

Bizonyos, gyengébb területein még a leghatározottabb egyéniség is vágyakozik rá, hogy terheit megossza, tanácsot, lendítőerőt kapjon a nála erősebbtől vagy elfogulatlanabbtól. A kölcsönös alkalmazkodásnak és egymás támogatásának ebben a finom cirkulációjában senki sem engedelmeskedik parancsnak, és nem is parancsol, mégis önmagától létrejön egy olyan összműködés, amelyben környezetünk, cserébe a mi szívességünkért, alkalmazkodik hozzánk azon a területen, ahol kívánjuk tőle. Mégpedig önként és örömmel.

E tétel igazságát éppen a legtöbbször tapasztalt ilyen értelmű negatív magatartás következményei igazolják. Ha egy üzletben vásárló ember türelmetlenkedik, veszekszik, követelőzik, sőt fenyegetőzik a kiszolgáló személyzet ösztönösen és tudatosan is mindent elkövet, hogy megtorolja rajta az inzultust. Rosszabb kiszolgálásban részesül, silányabb árut kap, szándékosan késlekednek vele. Végeredményben sokkal nagyobb károsodás és időveszteség éri mintha csendesen a sorára várt volna. Ugyanitt a türelmes, barátságos, előzékeny ember minden kedvezést megkap, és szövetségesként bánnak vele akkor, ha megértésének valami apró jellel, mosollyal vagy gesztussal kifejezést tud adni.

Az alkalmazkodás művészete persze feltétlenül karakterismereten alapul. Zárkózott, tüskés, keserű, sérült önérzetű és bizalmatlan emberre nem lehet túlzott nyájassággal, agresszív szívességekkel és gondolkodással rárohanni, mert még hevesebb görcsbe rándul tőle, és reflexei ugyancsak nyers formában nyilatkoznak meg. De mindenkinek megvan a formulája, gyengéje, amelynek érintésére kinyílik. E pont megtalálásához szükséges a karakterológiai tudás és intuíció.

A kérdés megszövegezése - hogyan érjük el hogy környezetünk hozzánk alkalmazkodjék? - az önérdek érvényesítését sejtetné különféle ügyeskedések segítségével. Mivel nem akarjuk, hogy szándékainkra ilyenfajta árnyék essék, szükségesnek látjuk, hogy céljainkat ezúttal is pontosan meghatározzuk.

Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy módszereink, főleg szándékaink e téren úgy viszonylanak a különféle, anyagi érvényesülést szolgáló módszerekhez, mint a táplálkozásra alkalmas, hasznos növény mérges tartalmú változatához, melyhez külsőleg hasonlít ugyan, de lényegében ellentétes vele. E lényeges különbséget elsősorban maga a cél, a módszer mögött feszülő ideálok jelentik.

Ismeretes előttünk, hogy a mágia, amely erőt jelent, iránya szerint fehér vagy fekete: anyagsűrítő vagy szublimáló hatalom. A mi irányunk az oldás, szabadulás felé mutat. A mindennapi élet mágiájának segítségével rá akarjuk vezetni az olvasót a legalkalmasabb módokra, amelyek helytelen szokásaik, rosszul beidegzett szellemi magatartásuk kötéséből kioldhatják őket, gyorsabb fejlődésük érdekében. Az egyre inkább kibontakozó, pozitív képességei és jellemereje birtokába visszahelyeződő karakter természetszerűleg külső, anyagi életében is sikeresebb, mint a gátlásoktól, depresszióktól leigázott. De e siker szellemi törekvéseinek csak kísérő vagy kísértő tünete, s aszerint, hogy hogyan reagál rá, állja meg a helyét, vagy bukik el az ideáljai megvalósításáért vívott szüntelen harcban. A siker magában véve mindig vámpirizál, elhitet, s erőinket káprázat-befektetések felé tereli, amelyre az idő sohasem ad tartós fedezetet. Amire mi törekszünk, az a benső tartós fedezet. Amire mi törekszünk, az a benső átlényegülés. E célhoz képest a siker mindenkori rongy. Egyedüli viszonylatunk hozzá csak az adeptus meghatározása lehet: "Nem baj, ha a világtól elfogadod amit adni akar neked de veszélyes, ha önmagadat odaadod érte maradéktalanul a világnak." A "sikerben és kudarcban egyforma" kiegyensúlyozottság az egyetlen függetlenség. Minden más szélsőséges, görcsös törekvés és érdekeltség: függés, leigázottság.

Mikor környezetünk hozzánk való alkalmazkodását kívánjuk elérni, tulajdonképpen misztériumjátékot folytatunk, amely a maga valóságos, egyúttal azonban szimbolikus-mágikus cselekménysorával a résztvevőket velünk együtt inspirálja, átvilágítja, meggyőzi. Mert akihez alkalmazkodnak, arra figyelnek, abban bíznak, attól elfogadnak, és példáját követik. A fénysugárzó, vezető egyéniség mindig mágus: szüntelenül ideacsírákat ültet el, termékenyít, szuggesztív magatartásával gyengébb, vezetésre sóvárgó, önállótlan karakterek sorsát determinálja. Köt és old.

Ilyenfajta mágikus magatartásból nő ki a valódi tekintély, amelyre oly elkeseredett és reménytelen eszközökkel törekszenek titkos csökkentértékűségi érzettől gyötört emberek. A környezetét őszinte áldozatkészséggel szolgáló, minden gyöngeségbe beleérző és alkalmazkodó egyéniség, anélkül hogy törekedne rá, tekintéllyé válik. Mértékké lesz. Szavai alakító, döntő hatásúak, tehát mágikusak. Éppen ezért felelőssége is növekszik. A vélemény, amelyet kiformál, a karakterkép, amelyet megrajzol, ítéletté, szuggesztióvá válik, amelyet enervált egyéniségek vakon teljesítenek. A karakterológus, aki egyúttal nem a lélek messianizmustól érintett orvosa, mindig sarlatán és feketemágus akkor is, ha nem tud róla. Mert a jellemanalízis csak úgy lehet magasabb törvények szerint legális és konstruktív, ha a diagnózissal együtt gyógyító, csillapító, halhatatlan reményeket vitalizáló panaceával együtt adagolják. Egy rideg, nyers, lesújtó jellemkép érzéstelenítés nélküli amputáció, amely után a beteg esetleg elvérzik. Vigyázzunk ezért a karakterológiával, mikor gazdagodó megismerésünk ránk idézi a tanácskérők tömegét. Még a nyilvánvalóan kirívó, rossz, kellemetlen dolgokat se közöljük olyan formában, hogy az sokkot, rövidzárlatot vagy helytelen rögződést okozzon. Bármennyire bátorítanak rá az emberek önmagukkal és környezetükkel, hozzátartozóikkal kapcsolatban, nem beszélhetünk nyersen, mint ahogy egy feltárt sebbe sem nyúlhatunk durva kézzel. Hazudni persze nem szabad és nem is szükséges. Gyöngéd szövegezésben s főleg antitoxin kíséretében a legkényesebb dolgokat is elviselhetően lehet kifejezni.

Környezetünk hozzánk való alkalmazkodása tehát hatalmas stimula fejlődésünknek, mert olyanfajta külső és belső tevékenységre, magatartásra késztet bennünket, amely másoknak példamutató, a magunk számára pedig önnevelő hatású. Ezért jó, ha törekszünk rá.

forrás: Szepes Mária:A mindennapi élet mágiája
Boszikám Jósdája