19 – A félszegség legyőzése

július 20, 2013 Anita

19 – A félszegség legyőzése

Szepes Mária:A mindennapi élet mágiája

19.

A félszegség legyőzése

Mikor felvetjük a félszegség fogalmát, rá kell jönnünk, hogy e külső tüneteiben annyira kínos és szembetűnő jelenségnek is legnagyobbrészt csak felszínét vesszük tudomásul, míg a mélyén homályos, zavaros, nyugtalanító névtelenségek lüktetnek. Mert mi hát valójában a félszegség, amely ifjúságunk éveit, de érett korunk bizonyos helytállásait is sokszor annyira gyötrelmessé tette. Mi hozta létre bennünk a merev, kényszerű, nevetséges reflexek tömegét, miközben görcsösen ügyeltünk rá, hogy kedvező hatást keltsünk? Miért mondtunk olyan dolgokat, amelyeket normális körülmények között sohasem mondtunk volna? Miért foglaltuk csonka sületlen szavakba félig elgondolt gondolatainkat? Miért végeztünk szokatlan, értelmetlen mozdulatokat? Miért törtünk ki önmagunkat is elképesztő szóáradatban, vagy miért némultunk el dermedten akkor, mikor ügyesen és talpraesetten meg kellett volna nyilatkoznunk? Mi az oka annak, hogy bizonyos emberek jelenlétében nem tudunk természetesen viselkedni? Miért volt sokszor az az érzésünk társaságban vagy nyilvános helyen, hogy minden ember szeme gyanakvón vagy gúnyosan bennünket figyel, s ha ketten összehajolnak, bizonyosan rólunk súgnak-búgnak, a mi külsőnket kritizálják?

A félszegség természetesen ikertestvére az önbizalomhiánynak. De fiatalabb testvére, mert nagymértékben infantilis. Még akkor is az, ha érett korú embert tart lenyűgözve. A két, még mindig felszíni rétegekhez tartozó meghatározás, hogy a félszegséget hiúság és bizonyos egocentrikus rögzítettség okozza, nem meríti ki, csak több oldalról motiválja a kérdést. Mert mind az egocentricitás, mind ez a fajta hiúság az éledő pubertás, a kamaszkor jellemzője. A személytelen, öntudatlan és gátlástalan gyerek ennél a határvonalnál válik zavarodottan személyessé és erjedő személyiségében a világ középpontjává. Személyisége azonban nagymértékben kóros: túlérzékeny, egyensúlytalan és annyira szubjektív, hogy a valósággal nincs egészséges kapcsolata. Érzékeitől fűtött képzelete végletek közt támolyog. A körülmények gátjai, erős fizikai függőségének kötései közül vad fantazmákba menekül. Sérelmeiért bizarr elégtételeket vesz, kicsapongásokat követ el. Fantáziaalakja, fantáziaélete oly heves, hogy mindennapi léte, valódi habitusa halvány és silány függeléknek tűnik mellette, ugyanakkor azonban nyomorúságos cáfolatnak, szégyenbélyegnek is. E különös intenzitású, de kisebb rendű mellékkreatúra minden helyzetben keresztbe fekszik a csodálatos hős lába előtt, aki rajta át, benne és általa folytatja képzelt életét. Az ő pubertásos mirigyeinek impulzusai szerint követ el imaginatív bűnöket és hőstetteket, de a morális hányingertől, neuraszténiás csömörtől és bűntudattól csak e szegény nyomorult, senki földjén lévő teremtmény szenved azután, aki már nem gyerek, de még nem felnőtt. Így jön létre a kamaszkor sajátos énhasadása a gátlástalan, libidótól duzzadó, garázda imágó, az éretlen test és az érzékeny lélek között. S e három egymással meghasonlott rész az ént kiforgatja minden erejéből. Összekeveri. Időszerűtlen, jelképes cselekvésekbe hajszolja. Bűntudat kompenzációgátjait kényszeríti rá, de legfőképp s ez a félszegség alapvető diagnózisa: elzárja minden önmagát illető, objektív felismeréstől.

Ha alászállunk a félszegség fogalmának mély rétegeibe, onnan elsősorban valami kárhozott bizonytalanságot, lelki nyomorékságot emelhetünk felszínre E nyomorékság lényege a kiszolgáltatott függés minden ember véleményétől, a világ jelenségeinek millió, félelmetes tükrétől, amelyekbe rémült szorongással lesünk bele: vajon mit mutat rólunk? Mert abban a képzetben élünk, hogy az önmagunkról való hírek szerzése, a tájékozódás a félelmetes, láthatatlan és alaktalan misztérium, saját lényünk felől egyedül e tükrök által lehetséges. Mivel fogalmunk sincs róla, valójában kicsodák és milyenek vagyunk, az emberek szemében, véleményén át próbáljuk kipuhatolni. Ha a lények és szemek tükrében valami csillogó, szép és nagyszerű jelenik meg rólunk, akkor nagyszerűek vagyunk. Ha a kép elsötétül, sivár és lesújtó körvonalakat ölt, akkor engedelmesen felöltjük ezt a formát, és gyötrődő félszegséggel gubbasztunk a nagy tükörterem káprázatai között. Mert a félszeg ember kínlódóan tudatos, skizofréniás kamasz valójában, aki torz tükrös kísértetkastélyban egyedüli élőként bolyong, irreális árnyak, fények, ijesztő zajok, testetlen veszélyek között. Minden tükörben szembejön önmagával, és minden tükör más torzulást mutat.

Arra is rájövünk e mélyebb vizsgálatoknál, hogy a félszegség nagymértékben kapcsolat kérdése. Annak jelenlétében, akit alattunk állónak vagy egyenrangúnak érzünk, sohasem vagyunk félszegek. A félszegség mindig olyanok közelében nyűgöz le bennünket, akiket tehetségesebbnek, okosabbnak, pozícióban fölöttünk állónak, gazdagabbnak, jelentősebbnek ítélünk önmagunknál. Akiktől függünk. Akiknek kezében sorsunk fölötti hatalmat sejtünk. Kétségtelenül ez is infantilis tünet. Szülőktől, tanítóktól, zordul kiszámíthatatlan, idegen varázslatok birtokában lévő felnőttektől, idősebbektől, erősebbektől való félelem. Irreális szorongás attól, hogy általuk egyszerre valami rejtélyes módon rettentő dolgok derülnek ki rólunk. Kiderülnek, testet öltenek és kirakatba kerülnek összes szégyellt “rosszaságaink”, tisztátlanságaink, amelyek sejtelme gonosz rontásként terjeng bensőnkben, és nevetséges bolondot csinál belőlünk. A félszegség tragikuma ez az ájult tehetetlenség, kiszolgáltatottság és tájékozatlanság. Az irreális viszony önmagunkhoz és a többi emberhez: Önmagunk hamis, gyermekes szempontok szerint való túlértékelése; majd alábecsülése akkor; mikor ugyanilyen elfogultság alapján osztályozzuk mindazokat; akikkel szembekerülünk. Elhisszük álarcaikat, futóhomokra épült pozíciójukat, szuggesztív rögeszméiket, anélkül, hogy felismernénk a látszatok mögött a lényeget, azt, hogy a káprázatokon túl ugyanolyan lények, mint mi magunk vagyunk. Külső megjelenési formájukban tehát nem egyebek homályos ingerekkel és félelmekkel telt, múlandó konfigurációknál. Egyetlen tisztelni való rangjuk a titokzatos asztromentális fémjel, amely a különféle maskarák vagy a szükséges mimikri alól előragyog bennük. S ha e jelzés nem mutat értéket, akkor az egész keret, amelyet maguk köré építettek, silány blöffként lepleződik le. Ha pedig magasrendűséget árul el, akkor viszonylatunk hozzá önmagától elveszti minden görcsösségét és félelemtartalmát, mert hiszen e magasabbrendűség feltétele a lét legcsodálatosabb tétele, a tat tuam asi.

A helyes viszonylatok megteremtéséhez persze megint csak a szemlélet teljes átépítésére, egy rejtélyes, összevont érési folyamatra van szükség: arra, hogy felneveljük magunkban a kamaszt vagy süldő lányt. Mert ez a serdületlen lény mindent azért csinál bennünk, hogy külső sikert arasson vele, hogy még az utcaseprőt is elkápráztassa, és testi értelemben váljék a világ közepévé. Ünnepelt bonviván legyen, vagy primadonna. Megoldja közben a világrejtélyt. Legyőzze az összes sportbajnokot. Elnyerje a Nobel-díjat, és elsőnek jusson fel a Mount Everestre. S mivel mindezekkel az igényekkel szemben nem lehet egyéb, mint testi és lelki akadályokkal küszködő, sajátos körülmények közé börtönzött ember, az a képzete támad önmagáról, hogy semmire sem jó és alacsonyabb rendű másoknál. Az egész felbillenésért és káprázatgyötrelmekért persze a helytelen értékítélet, a téves, serdületlen ideálok felelősek. Ez a külsőleg hatni akaró, hiú kamasz sokszor még a legkvalitásosabb emberben is benne lapul, s félszeg kényszergesztusokba hajszolja bizonyos megmutatkozások közben. Aki például szüntelenül előrehaladott életkorát vagy előnytelen külsejét latolgatja ugyanakkor munkaterületén maradandó értéket termel, gyermekes és ésszerűtlen dolgot művel. Ha ilyenkor objektív, “felnőtt” szemlélete relációjából tekintene önmagára, felismerné: olyan groteszk ábrát mutat, mintha Einstein professzor váltig azon erőlködnék, hogy egy sanzon eléneklésével arasson sikert.

A félszegség legyőzésének módját a következő axiómákban foglaljuk össze:

  • I. Ne tükörből és emberek véleményén át lessünk rá önmagunkra, hanem szerezzünk megbízható értesüléseket a bennünk élő valóságról.
  • II. Neveljük fel önmagunkban a hiú és egyensúlytalan kamaszt.
  • III. Tüntessük el az idő ellentmondását benső stádiumunk és életkorunk között. Aknázzuk ki a korszakot, amely elérkezett hozzánk, anélkül hogy infantilis játékokba menekülnénk új felelősségünk elől. A serdületlen kor apró örömei és sikerei éppúgy nem elégíthetnek ki bennünket többé egy előrehaladottabb karmaidőben, mintha felnőtt létünkre egész nap karikát görgetve futkosnánk az utcán.
  • IV. Ne a másik embernek akarjunk imponálni, hanem mindig saját ideáljainknak próbáljunk megfelelni.
  • V. Minden társaságba, minden emberi kapcsolatba azzal a meggyőződéssel lépjünk, hogy senki se kevesebb vagy több nálunk. Nem több, mert mindenkinek múlandó teste van, amelyet csinos, mutatós ruhái, ruganyos mozdulatai vagy gőgös pózai ellenére néhány év alatt felőröl az idő, és nem kevesebb, mert e gubóban az Isteni Önvaló szikrája él.
  • VI. Puszta külsőségek alapján sohase vessük meg, de ne is becsüljük túl az embereket. Ha egy szuggesztíven nagyképű egyéniség nyomasztó súllyal ránk nehezedik, képzeljük el őt, amint a gyomra fáj, a kőre ejt egy tojást, vagy ahogy Aldous Huxley egyik nőalakja ajánlja, idézzük magunk elé, mikor fürdőkádjában guggol. A humor általában megenyhíti a félszegség gyötrő feszültségét, mert akin nevetünk, attól nem félünk többé, azzal egy szintre kerültünk, tehát nem érzünk zavart a jelenlétében. A nevetés a forradalom, a lázadás egy formája. Detronizáljuk vele a diktátort, a nagyképű külső embert, függetlenné válunk tőle, hogy e felszabadulásban összetalálkozhassunk a belső emberrel, a szenvedővel, szorongóval, rejtőzően infantilissel, aki halandó lénye küzdelmeiben és halhatatlanságában azonos velünk.

forrás: Szepes Mária:A mindennapi élet mágiája

Boszikám Jósdája

,

Vélemény, hozzászólás?