14 – A népszerűség titka

július 15, 2013 Anita

14 – A népszerűség titka

Szepes Mária:A mindennapi élet mágiája

14.

A népszerűség titka

Gondolkodó ember, akinek már újra életre ébredt a képessége a megkülönböztetésre, tudja, hogy a népszerűségnek két előfeltétele van. Egyik az, ha a tömeg alacsonyrendű ingereit és ízlését saját hasznunkért kiszolgáljuk, másik az, ha az egyént kiemeljük a tömegből, és önös érdek nélkül szolgáljuk az ő legmagasabb érdekét.

De a népszerűséghez mindenképpen valami végleteset, szokatlant kell produkálnunk : átlagon alulit vagy átlagon felülit. Mert az átlagos nem tűnik fel és nem rí ki, hanem észrevétlenül beleolvad a sablonok közé. E kétfajta népszerűségben szintén megnyilatkozik a krisztusi és antikrisztusi elem külső hasonlósága és lényegbeli különbözősége.

Mert bár mindkettő mértékké lesz, a tömegideál a mocsárból emelkedik ki, az alvilág feszítő gőzei dobják felszínre, és rövid lidérclét után oda hull vissza; az önzetlen érdeklődés és tevékenység mértéke állandó fényű csillagként a zavaros aktualitások fölött marad, és objektív irányba mutat. Az egyik szentesíti, hevíti a triviálisat, a másik a távolit, a különlegeset hozza elérhető közelségbe, s ezzel leleplezi az alacsonyrendűt. Az idő nagy választóvizéből kétségtelenül mindig..

A népszerű ember fényt hordoz magával. Ha belép valahová, a légkör derűsebbé válik, s az emberekben homályos várakozás és remény támad. S valóban úgy is tolongják körül, mint a bogarak a fényt. Ha tehetik, bizalmas szálakat szőnek hozzá, mohón keresik vele az együttlétet. Miért? Mert lényéből a legritkább mágikus formula néma ábráját sugározza: nemcsak erőt szív, hanem mélységes emberi szolidaritást és érdeklődést áraszt.

A szubjektív ego érvényében fuldokló individuumot borzasztó magányképzete tartja lenyűgözve. Éppen a lenyűgözöttség szuggesztiója akadályozza meg abban, hogy ráeszméljen: önmaga iránti feltétlen és egyedüli érdeklődése a boszorkánykör, amely e dermesztő egyedüllétbe kirekeszti. Ez a fal, amelytől nem férhet hozzá nosztalgiái tárgyához: szerelemhez, barátsághoz, sikerhez, népszerűséghez. Klauzúrájának természete olyan, hogy nem képes kifelé figyelni belőle, és nem képes bebocsátani magához egorögeszméjétől eltérő inspirációkat. Megnyilatkozása tehát kapcsolat nélkül való monológ.

A nyitott szemmel figyelő egyéniség hamarosan élményszerűen rádöbben az emberi együttélés csak- nem minden területén, hogy milyen ritka dolog az igazi párbeszéd az álcázott vagy nyílt monológok mellett. Még akkor is, ha az emberek látszólag gondolatokat cserélnek, beszélgetnek egymással. A felszíni kifejezések és gesztusok mögé hatolva egyszerre nyilvánvalóvá lesz, hogy szánalmas tébolydai jelenet bonyolódik. Mindenki a saját fixa ideáját szövi hangosan vagy némán. Reflexeik, amelyekkel a másik szavaira reagálnak konvencionálisan, süket unalmat takarnak, s e takaró védelmében a legszubjektívebb asszociációk lüktetnek. Valójában itt mindenki csak megmutatkozni kívánna odaadó ámulattal és izzó érdeklődéssel hallgató személytelen lényeknek, akiknek a hallgatás egyik legfőbb szerepük. Mindenki a legfájdalmasabb, legaktuálisabban izgalmas témáról szeretne behatóan tárgyalni, kívánna csodálatos, reményteljes, gyógyító értesüléseket szerezni: önmagáról. De nincs, aki figyelemmel, odaadással meghallgasson. Mert minden fejlődéshez, termékenyüléshez, gyümölcsözéshez éppúgy, mint a kémiai nászhoz is: kettő kell. A két pólus. A pozitív és negatív potencia. Az én és a te. Valaki, aki beszél, és valaki, aki meghallgatja. Valaki, aki ad, és valaki, aki elfogadja. E kettőben zárul a teremtő áramkör. És e kettőben oldódik.

Cseppet sem különös dolog ezért, ha azt az embert, aki sokat beszél, és mindig önmagáról beszél, unalmas, kellemetlen, nevetséges fickónak tartják. Kerülik, ismerősei úgy tesznek az utcán, mintha nem látnák, és sietve átmennek a másik oldalra. S azt a valakit, aki megfelelően, tehát némi személytelen odaadással meghallgatni tud, elragadó, szellemes társalgónak kiáltják ki. Társaságában felvillanyozódnak. Megnyilatkozásuk izgatott érdekeltségében észre sem veszik, hogy a társalgás egyoldalú. Úgy tűnik előttük, nem egy másik lény, hanem egész zenekar zengi a világ legszínesebb témáját számtalan szólamon. Hasonlíthatatlanul szórakoznak, üdülnek, megerősödnek. Pedig mindössze az történt, hogy kivetülő energiájuk nem ömlött el, hanem felfogta valaki. Felfogta, önmagán átbocsátotta és visszatükrözte. Aktus ment végbe, s bár semmi szexuális elem nem vegyült bele, mégis termékenyülést, oldódást hozott létre.

Az egészséges egyensúlyt az jelenti, ha valakiben a pozitív kiárasztó és negatív befogadó energiák a szükséghez mérten váltják egymást, a lélegzés ritmusához hasonlóan. Ez megfelel a lélek androginitásának, amely csak így töltődhet fel frissítő energiákkal. Az erők görcsös és termékenyülés nélkül való kifelé áramlása vagy befelé zuhanása a lélek onániáját jelenti a másik pólus részvétele nélkül, amely kimeríti, s neuraszténiába, a képzelet különféle kórságaiba hajszolja.

A rögeszmés egomonológon és a passzívan tehetetlen meghallgatáson túl van egy harmadik magatartás, amely a legeredményesebb. A részvéttől fűtött aktív és tudatos azonosulás. Ez gyógyítja azt, aki véghezviszi, és gyógyítja azt, akire irányul. Az ilyen részvét inspirálója az a szeretet, amely “a nagy megismerés leánya”. Tehát színültig telt a meggyőződéssel, hogy segítenie kell, mert a másik ügye egyenlő fontosságú a sajátjával. Magasabb érdekük teljesen azonos. Az ilyen részvét tele van devócióval (Megj.: odaadó tisztelet) és örömmel, azért, hogy szolgálhat. E szavak persze erőtlen árnyak addig, míg beléjük nem kapcsoltuk az élmény áramát.

Idézzük fel még egyszer a képet az önmagába zuhant személyiségről, akinek érzéscsápjai a nihilbe lengenek, kontaktus nélkül. Képzeljük el, hogy e reménytelen szorongás lidércnyomásában egyszerre gyöngéd érintés ébresztgeti. Valaki hozzáhajlik, a nevét mondja, visszanéz rá. Kérdez és felel. Elhiszi, megérti a gyötrelmet, amelyet érez. Elismeri jószándékát, nosztalgiáját a jóra és fénylőre. Ismeri gyöngeségét, s megbocsátja, mentegeti, gyógyítja. Nincs többé egyedül. Barát, testvér, orvos szegődött hozzá. Míg ott van, világosság támad, s remény fakad fel, hogy minden jóra fordul, mert az ijesztő jelenségek mögött titkos, kibékítő értelem rejtőzik.

A legmagasabb rendű és támadhatatlan népszerűség feltétele kétségtelenül ez a magatartás. S az ilyenfajta népszerűség a pórusokon át sugárzik ki akkor is, ha valaki nem szól egy szót sem. Nem erőlködik, nem kínálja és hirdeti önmagát. Az emberek hozzálépnek, és váratlanul meggyónnak neki. Kitárják sebeiket, szégyellt nyavalyáikat, titkos bűneiket. Teljesen kiszolgáltatják magukat démoni, szánalmas és kétségbeesett tehetetlenségükben.

Nagyon sok a beteg és kevés az orvos. Az általunk meghatározott értelemben népszerű ember álruhás gyógyító.

forrás: Szepes Mária:A mindennapi élet mágiája

Boszikám Jósdája

,

Vélemény, hozzászólás?